Első két év az iskolában
2009 február 6. | Szerző: Indria
Kedves Olvasó! Az óvoda után természetesen elérkezett az iskola ideje is. Utóbb visszagondolva nem is értem, hogy miért nem szenvedtem jobban tőle. A legelső „tanító néni”-t egy buta, boldogtalan, gonosz kikent-kifent nőszemély képében ismertem meg. Először édesapámmal mentünk el a házához ajándékot vinni pedagógus napra. Ekkor a testvéremet „tanította”. Édesanyám ismerte a fajtáját, és tudta mennyire elvárja. A mai fejemmel mindenképpen szánalmasnak találom. Vajon miért lenne boldogabb valaki pár kristálypohártól, vázától, vagy néhány szál vágott gaztól? A második találkozás már nem volt ilyen vidám. Az oktatást még el sem kezdte, de a gyerekről már eldöntötte, kik lehetnek. A három padsor, ami az osztályteremben volt hamar kiderült, hogy a származást jelképezi, ami számára egyet jelentett a szellemi képességekkel is. Az ablak felől ülhettek a cigánygyerekek, akikről gyakorlatilag teljesen lemondott. Ha jól gondolom ők felnőttként az analfabéták táborát erősítik. A középső sorban a szegényebb gyerekek kaptak helyet. Ide kerültem én is. És már magam sem tudom, hogy mikor és milyen megfontolásból ültetett át az ajtó felőli sorba, ahol a jó tanulók voltak, (a falu tehetősebb családjainak utódai). Ennek a nőnek köszönhetően a mai napig nem tudok normálisan olvasni. Bár szerintem nem vagyok ezzel annyira egyedül. Néha elgondolkozom rajta, hogy miként tudtam elvégezni egy 4.-es gyerek olvasási kézségével az egyetemet is. Mert ha még szorgalmas lettem volna, de az sem. Általános iskolában szint nem tanultam, csak az írásbeli feladatokat készítettem el. Az első két év szinte egybe folyik, és egyetlen egy kiemelkedő esemény történt ez alatt. Nagymamám elutazott valamelyik nagynénémhez. (Gyakran telelt így ki). Úgy látszik anyukám csak erre várt, hisz pár nap múlva már kórházban is feküdt. A saját maga által felállított diagnózis: idegösszeroppanás. Szóval otthagyott a testvéremet és engem az alkoholista apánkra, aki még magáról sem nagyon gondosodott soha. Az iskolában persze észrevették, hogy koszosan, két hétig ugyanabban a ruhában járunk be. A “tanító” néni délután hazakísért. Kedvesen kifaggatott, hogyan élünk most. Persze nem tudtam, hogy közben a gyámhatóságnak is szólt. Közben megérkezett apukám is. Végül nem vittek el minket, de anyunak haza kellett jönni a kórházból. A történet utóélete, hogy tetvesek is lettünk. Igazi gyermekévek nemde? Indria
Gyermekként
2009 február 4. | Szerző: Indria
Kedves Olvasó!
Mire is emlékszem egészen kicsi koromból?
A végtelen acsarkodásra. Valami balhé mindig volt, és természetesen mindenki úgy érezte, hogy ő az áldozat, neki van igaza.
A költözésekre: nagymamámhoz, majd tőle pánikszerűen el.
Az állatokra, amiket tartottunk. Imádtam figyelni őket. Bár ezt a kedvencek mindig megsínylették.
A nagy csóróságra, amit akkor még természetesnek vettem.
Nagy vonalakban ezekre…….
Egy biztos, hogy óvodás koromra egy külső szemlélővé váltam. Gyakorlatilag nem voltam hajlandó megszólalni, ha megszólaltam, akkor is halkan. Így elveszítve az esélyt, hogy a többi gyerek játsszon velem. Otthon persze ezt harsánysággal kompenzáltam. Ott bezzeg szívtam a tesóm vérét. Néha árnyékként követtem, és mindenben utánoztam. Gyakran verekedtünk, és veszekedtünk. Szint mindenen. Vajon honnan vettük a mintát?
Azt hiszem ebben az időben kezdte anyukám intézni a lenyugdíjazását. Ekkor jöttek rá az emberek, hogy hamarosan nem lesz a többségnek munkája. A rendszerváltás keretében elengedték az emberek kezét, hát aki tehette (“elég beteg volt”) elment rokkant nyugdíjba.
Éppen nagymamámnál éltünk, amikor egyszer betegen feküdtem otthon. Tavasz volt, apukám metszette az almafákat. Amikor feljött rosszul érezte magát, és szólt is anyunak, hogy valami nincs rendben. Az ajtó előtt állt, és egyszer csak hanyatt esett. A teste teljesen merev lett, talán még rángatózott is, de lehet, hogy csak anyu rázta. Pár másodperc múlva apu feleszmélt. Látszólag rendbe jött, de mindhárman nagyon megijedtünk. Ez az első figyelmeztető jel sajnos még az orvosok részéről sem kapott kellő figyelmet. Három vagy négy év is eltelt mire mindenki rájött, hogy nagy a baj….
Indria
A múlt
2009 február 2. | Szerző: Indria
Boldogtalan családba születtem “bele”. Anyukám 36 évesen egyedül maradt, hát gondolta férjhez megy. Nem sokára meg is találta (második próbálkozásra) a megfelelőt -mert ugye az igény csak ennyi volt- az apukámat. Nem is lett volna ebből semmi baj. Két már nem éppen fiatal ember összeházasodik, mert egyik sem szeret egyedül lenni. Anyukám el is tervezte, hogy mivel neki van háza, apu hozzá költözik, és éldegélnek kettecskén. Csakhogy nem számolt a nagymamámmal, akinek esze ágában sem volt legkisebb gyermekétől megválni, (főleg miután 2 évre rá a férje meghalt). Hát elkezdődött a harc a férfiért, akit mindketten önzőmód szerettek, de nem úgy, hogy az neki is jó legyen. Közben szépen egymás után megszülettem a Testvérem meg én, ami a harci helyzeten kicsit változtatott, de nem javított.
Nagymamámnak a fegyvertárában a következők voltak:
-Szorgalmas, dolgos asszony volt.
-Ott volt az a nagy ház, amit “nem szabadott hagyni elveszni” (értsd elhanyagolni), hiszen apám dolgozott meg érte.
-Anyám lustasága és depressziója, valamint alkalmatlansága mindenre (anyaként, mennyként, feleségként.)
-A család (apukám testvérei), akik mindig készek voltak nagymamám meglátásait alátámasztani, ezzel tovább szítva a feszültséget.
Anyukám fegyvertára sokkal kifinomultabb volt. A látszólag gyenge asszony, aki ekkor már elkezdte élete legnagyobb részét ágyban fekve tölteni mindig is értett a manipuláláshoz:
-Erre legalkalmasabbak mi voltunk, vagy a fenyegetés, hogy elhagyja aput. Néha fogta magát és egyszerűen “haza”ment; olykor vitt engem is.
-Másik nagy ágyú a betegsége volt.
-De ki ne hagyjuk az öngyilkossággal való fenyegetést se.
Eközben apukám folytatta romboló életmódját, amit fiatalként elkezdett: ivott, cigizett és evett. Közben folyamatosan őrlődött a két veszekedő nőszemély között.
Apukám népszerű ember lehetett, sokan ismerték. Az a fajta, aki fiatal korában sok balhéban benne volt. Mai napig nem tudom, hogy mi volt az Ő tragédiája pontosan.
Na ezen még gondolkoznom kell. Majd holnap folytatom.
Indria
Bővebben
2009 február 1. | Szerző: Indria
Kedves Olvasó!
Szóval, hol is kezdjem?
Miért a nagy elhatározás?
Mert megtehetem.
Sokan mondják, hogy könnyű Nekem, hisz a legtöbben csak vágynak arra, ami nekem már megadatott, vagy hiszik, hogy van.
Valóban álszent lennék, ha azt mondanám, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.
Mégis sok, olyan dolog van, ami nap mint nap eszembe jut, és nem hagy nyugodni.
Változtatnom kell az életemen, mert egy mókuskerékben szaladgálok, ahová még a szülők tettek, de ez már nem az ő felelősségük, hanem az enyém.
Indria
Első!
2009 február 1. | Szerző: Indria
Kedves Olvasó!
Bár ezt a blogot elsősorban magamnak írom, szívesen veszem majd bárki hozzászólását.
Hogy miért is kezdem el?
Egyszerű a válasz: néhány dolgot le kell írni, és ki kell mondani ahhoz, hogy az ember igazán megértse azt.
26 éves vagyok, és új irányt szeretnék adni az életemnek, de ehhez fel kell nőnöm végre……….
Közhelyesen nem álmodni szeretném az életem, hanem élni az álmaimat.
Indria
Apukám halála
2009 február 10. | Szerző: Indria
Oldal ajánlása emailben
X