Első két év az iskolában

2009 február 6. | Szerző: Indria |

Kedves Olvasó!

Az óvoda után természetesen elérkezett az iskola ideje is. Utóbb visszagondolva nem is értem, hogy miért nem szenvedtem jobban tőle. A legelső „tanító néni”-t egy buta, boldogtalan, gonosz kikent-kifent nőszemély képében ismertem meg.

Először édesapámmal mentünk el a házához ajándékot vinni pedagógus napra. Ekkor a testvéremet „tanította”. Édesanyám ismerte a fajtáját, és tudta mennyire elvárja. A mai fejemmel mindenképpen szánalmasnak találom. Vajon miért lenne boldogabb valaki pár kristálypohártól, vázától, vagy néhány szál vágott gaztól?

A második találkozás már nem volt ilyen vidám. Az oktatást még el sem kezdte, de a gyerekről már eldöntötte, kik lehetnek. A három padsor, ami az osztályteremben volt hamar kiderült, hogy a származást jelképezi, ami számára egyet jelentett a szellemi képességekkel is. Az ablak felől ülhettek a cigánygyerekek, akikről gyakorlatilag teljesen lemondott. Ha jól gondolom ők felnőttként az analfabéták táborát erősítik. A középső sorban a szegényebb gyerekek kaptak helyet. Ide kerültem én is. És már magam sem tudom, hogy mikor és milyen megfontolásból ültetett át az ajtó felőli sorba, ahol a jó tanulók voltak, (a falu tehetősebb családjainak utódai).

Ennek a nőnek köszönhetően a mai napig nem tudok normálisan olvasni. Bár szerintem nem vagyok ezzel annyira egyedül. Néha elgondolkozom rajta, hogy miként tudtam elvégezni egy 4.-es gyerek olvasási kézségével az egyetemet is. Mert ha még szorgalmas lettem volna, de az sem. Általános iskolában szint nem tanultam, csak az írásbeli feladatokat készítettem el.

Az első két év szinte egybe folyik, és egyetlen egy kiemelkedő esemény történt ez alatt. Nagymamám elutazott valamelyik nagynénémhez. (Gyakran telelt így ki). Úgy látszik anyukám csak erre várt, hisz pár nap múlva már kórházban is feküdt. A saját maga által felállított diagnózis: idegösszeroppanás. Szóval otthagyott a testvéremet és engem az alkoholista apánkra, aki még magáról sem nagyon gondosodott soha.

Az iskolában persze észrevették, hogy koszosan, két hétig ugyanabban a ruhában járunk be. A “tanító” néni délután hazakísért. Kedvesen kifaggatott, hogyan élünk most. Persze nem tudtam, hogy közben a gyámhatóságnak is szólt. Közben megérkezett apukám is. Végül nem vittek el minket, de anyunak haza kellett jönni a kórházból.

A történet utóélete, hogy tetvesek is lettünk.

Igazi gyermekévek nemde?

 

Indria