Gyermekként

2009 február 4. | Szerző: Indria |

Kedves Olvasó!

Mire is emlékszem egészen kicsi koromból?

A végtelen acsarkodásra. Valami balhé mindig volt, és természetesen mindenki úgy érezte, hogy ő az áldozat, neki van igaza.

A költözésekre: nagymamámhoz, majd tőle pánikszerűen el.

Az állatokra, amiket tartottunk. Imádtam figyelni őket. Bár ezt a kedvencek mindig megsínylették.

A nagy csóróságra, amit akkor még természetesnek vettem.

Nagy vonalakban ezekre…….

Egy biztos, hogy óvodás koromra egy külső szemlélővé váltam. Gyakorlatilag nem voltam hajlandó megszólalni, ha megszólaltam, akkor is halkan. Így elveszítve az esélyt, hogy a többi gyerek játsszon velem. Otthon persze ezt harsánysággal kompenzáltam. Ott bezzeg szívtam a tesóm vérét. Néha árnyékként követtem, és mindenben utánoztam. Gyakran verekedtünk, és veszekedtünk. Szint mindenen. Vajon honnan vettük a mintát?

Azt hiszem ebben az időben kezdte anyukám intézni a lenyugdíjazását. Ekkor jöttek rá az emberek, hogy hamarosan nem lesz a többségnek munkája. A rendszerváltás keretében elengedték az emberek kezét, hát aki tehette (“elég beteg volt”) elment rokkant nyugdíjba.

Éppen nagymamámnál éltünk, amikor egyszer betegen feküdtem otthon. Tavasz volt, apukám metszette az almafákat. Amikor feljött rosszul érezte magát, és szólt is anyunak, hogy valami nincs rendben. Az ajtó előtt állt, és egyszer csak hanyatt esett. A teste teljesen merev lett, talán még rángatózott is, de lehet, hogy csak anyu rázta. Pár másodperc múlva apu feleszmélt. Látszólag rendbe jött, de mindhárman nagyon megijedtünk. Ez az első figyelmeztető jel sajnos még az orvosok részéről sem kapott kellő figyelmet. Három vagy négy év is eltelt mire mindenki rájött, hogy nagy a baj….

Indria